Igen, kicsit kalandosra sikerült. Volt bennem izgalom, hogy a nagy várakozás után ki sem jutok az első nemzetközi tornámra, de végül sikerült gond nélkül eljutnom Madridba.

Hogyan kell elképzelni egy ilyen hivatalos utazást?

Itt fontos kiemelni, hogy a FIFA elismerte és a nevét adta a tornához, de a szervezést a legapróbb részletekig a spanyol kollégák intézték. A reptéren már vártak, majd elindult a hivatalos program. Sajnos nekem az egyik csomagom elveszett, de másnap végül meglett, így ez is csak színesítette az ismerkedést a helyiekkel. A horvát kolléga viszont a csatlakozását késte le és ezzel együtt az első technikai értekezletet is, ahol találkoztunk a csapatok hivatalos képviselőivel. Ott Pedro Galan tartott rövid tájékoztatót, amely az új szabályokat és azok egységes alkalmazását tartotta fontosnak kiemelni, hiszen nemrég nagy változások mentek végbe ezen a téren. Ezt követte a vacsora, ahol találkoztunk az UEFA és a FIFA hivatalos megfigyelőivel is, akiknek a későbbiekben a szövetségek felé kellett beszámolniuk a rendezvény tapasztalatairól.

Mire emlékszik az első mérkőzésről?

Az a Japán-Guatemala találkozó volt, amiből szinte csak a kihívásokra emlékszem. A FIFA által bevezetett új helyezkedés, amelyet januártól már itthon is alkalmazunk nagyon furcsa volt kezdetben, hiszen a pontrúgásoknál egészen másképpen kellett pozíciót fogni. Ez mind a sportág fejlődésével együtt alakul, és folyamatosan törekednek az ésszerű újítások bevezetésére. Erre nagyon kellett koncentrálnom, ezen kívül headsetet használtunk, ami a többieknek is furcsa volt, hiszen mindannyian először találkoztunk vele a futsalpályán. Ehhez adódik, hogy a négy játékvezető négy különböző országból érkezett, plusz a két szintén más nemzetiségű csapat, tehát előfordult, hogy hat különböző nyelv között kellett megtalálni a gyors és hatékony kommunikáció lehetőségét… Szellemileg ezért nagyon megterhelő volt, így azt a meccset nem élveztem, hanem keményen végig koncentráltam.

Milyen nyelven kommunikáltak?

Természetesen nem japánul… A legtöbbet olaszul, hiszen a kolléganőm olasz volt, a spanyol, portugál és latin amerikai kollégák és csapatok is megértették. A játékvezetői értekezleteken és a hivatalos érintkezésben viszont megkövetelték az angol nyelv használatát.

Melyik meccse volt a legnehezebb?

Mindenképpen a portugál-spanyol elődöntő. Teltházas mérkőzés volt, és a csoportmeccsek alatt pedig jól működtünk együtt a horvát kollégával, így szerintem ezért kaphattuk meg. A spanyolok meccseit a tévé élőben közvetítette és nagyon nagy presztízsharcot hozott az összecsapás. Már a mérkőzés előtt hatalmas hangulat volt, és a játék is szakmai kihívást jelentett. Nagy élmény volt, amire jó lesz mindig visszaemlékezni.

A meccseken kívül volt ideje esetleg lazítani is?

A „szórakoztatásunkat” is a spanyol kollégák intézték, és nagyon figyelmesek, kedvesek voltak velünk. Folyamatosan érdeklődtek, hogy mi érdekelne minket, így a városnézésen kívül két meglepetés szakmai programot is beiktattak. Ellátogathattunk a spanyol szövetség épületébe és abba az edzőközpontba, ahol a spanyol válogatottak készülhetnek a mérkőzéseikre. Ott egy helyen van a szálloda, edzőpályák, atlétikai pályák, futsal pályák, és a hivatali helyiségeket is végigjárhattuk. Most készült el a szövetség kétszintes múzeuma, amit még nyitás előtt megtekinthettük, rengeteg relikvia, interaktív ismertető mellett méga hivatalos királyi alapító okiratot is megnézhettük. A másik ehhez fogható élmény a Bernabeu stadionba tett látogatásunk volt, ahol nagyon jó magyarnak lenni, hiszen igen sok emléket őriznek Puskás Ferencről. Itt találkoztunk a Real elnökével Butragueño úrral, aki nagyon kedvesen és kötetlenül beszélgetett velünk. Kísérőnk pedig egy a Realnál dolgozó spanyol játékvezető volt, aki bevitt minket a hazai csapat öltözőjébe. Ez azért érdekes, mert a külső látogatók csak a vendégöltözőt nézhetik meg, így igen kivételezett helyzetben voltunk…

Ezek után jött a döntő, ahol időmérőként működhetett…

Igen, és nagyon jó volt élőben látni a brazilokat. Sima meccs volt, és ez a csapat le is lépte az egész mezőnyt. Közülük mindenki értett mindenkit, gyorsan játszottak, szinte hiba nélkül, és olyan erős lövéseket produkáltak, ami nem egy férfinak is becsületére válna. Nagyon profi szemlélettel és gyorsan játszanak, szinte gondolkodás nélkül. Náluk – és ez elmondható a spanyol, portugál és venezuelai csapatról is – annyira komolyan veszik a női futsalt, hogy a szövetségi kapitány ugyanaz a szakvezető, aki a férfiakat is irányítja.

Török Károly azt mondta önről, hogy legnagyobb erénye a türelem, hiszen „kibekkelte”ezt a lehetőséget. Milyen perspektívát lát most maga előtt?

Azt hiszem nem szerénytelenség, ha azt mondom, hogy igaza van ebben, és úgy érzem, megérdemeltem ezt a lehetőséget. Az elmúlt öt évet úgy dolgoztam végig, hogy igazán nagy lehetőséget nem tudtak elém tárni. Nagyon sok idő és energia ment el, és néha bizony eszembe jutott, hogy talán nem érdemes. Eddig csak az tartotta bennem az erőt, hogy nagyon szeretem ezt a sportágat. Bár nem hiszem, hogy most eget rengetően megindul a női futsal, de a szakszövetségek részéről jó hangulatú, profi rendezvényt láthattak, így gondolom most majd talán lesznek változások.

Amikor elér egy-egy ilyen nagyobb sikert, szokott arra gondolni, hogy kik segítették eddig?

Többeknek kell köszönetet mondanom, hiszen már a nagypályás karrieremben is rengeteg segítséget kaptam. Talán már akkor is látták rajtam azt az eltökéltséget, amit azóta sem tudok levetkőzni… A kezdetekkor nagyon sokat segített Zagiba Ferenc, Máté Attila és Solymosi András, aki mindig partnerként kezelt és bíztatott. A futsalban pedig férjemnek, Márton Zsoltnak és Vágner László elnök úrnak tartozom köszönettel, hiszen az elnök úr öt évvel megelőzte a korát, hiszen ő már akkor gondolkodott abban, hogy női játékvezetővel bővítsék a keretet. A későbbiekben Szabó János, Török Károly és Farkas Balázs elévülhetetlen érdemekkel bír a karrieremben…

Csak szakmai segítséget kap?

Nem, hiszen anyukám válogatott tekéző volt és hosszútávfutó, öcsém pedig a motorsportra tette fel az életét. Ők mindig tudják, és megértik, hogy milyen gondom van a sporttal, és a szakma mellett a család támogatása elengedhetetlen. Nélkülük nem menne, és mindenkinek csak azt tudom üzenni, hogy akkor is érdemes kitartani a céljaink mellett, ha néha elérhetetlennek is tűnnek.